A zaj és a csend árnyalatai otthon és a munkában

Elgondolkodtam, hogy a nagypapám kb. 40 évet dolgozott le egy textilgyárban, amitől hivatalosan halláskárosodott lett. Neki folyamatos gépzajban kellett dolgoznia, két műszakban. Ezzel szemben én itt ülök a hangtalan gép mellett, és itthonról végzem a munkám, kényelmesen. Mégis nagyon kényes vagyok a zajokra, épp most megy el az ablakunk alatt a kukás autó, aminek rettenetes, számomra elviselhetetlen hangja van, pedig mindössze pár percig tartózkodik csak itt, ők is csak a munkájukat végzik...

Ugyanakkor nagypapám sosem panaszkodott sem a zajra, sem a munkaidejére, nem ment ki cigiszünetre, pihenni egy kicsit, egyszerűen csak végezte a munkáját. Szerette a kollégáit, szeretett dolgozni, nem kellett sem attól félnie, hogy megszűnik a munkája, vagy kevesebb lesz a fizetése.

A munkavégzések feltételei, a munkavállalók jogai azóta rengeteget változtak, az elvégzendő munkák jókora része irodákban zajlanak, klimatizált helyiségekben, zaj nélkül, kényelmes, irodai székekben (egyeseknek főnöki bőrfotelben), hogy az otthoni munkát már ne is említsem...

A Google színes, luxus irodája sem legenda, és nem elérhetetlen, hiszen pl. a budapesti Google Ground oktatóközpontban is jópofa tantermekben vehetünk részt a Google különböző képzésein.

A Google Ground Budapesten. Fotó: googleground.hu

...aztán azon gondolkodtam, hogy mi, emberek olyan önzők vagyunk, hogy a kényelem és a csend sajnos nem előnyünkre, hanem mindinkább hátrányunkra válik; hiszen hiába a látszólag "gondtalan" életmód, a mindent megadó városi körülmények türelmetlenebbé és követelőzőbbé tettek bennünket.

Nincs okunk aggódni amiatt, hogy beérünk-e a munkahelyünkre, hiszen a tömegközlekedési eszközök kiszámíthatóak, és Budapesten belül a legrosszabb esetben is egy óra alatt el lehet jutni A pontból B pontba. Mégis 5 perc várakozás után már a plafonon vagyunk, még akkor is, ha épp nem a munkába igyekszünk, mert a megszokott kényelmünket akadályozza valami...

Mindeközben rengeteg autó járja a várost, ami még ingerültebbé tesz, amikor várni kell a villamosra; ki ne utálná, ha a benzingőzben kell ácsorognia?! Nem beszélve az autók hangjáról, ami minden áldott alkalommal, minden kimozduláskor érint minket. Régen nem volt ennyi autó, sőt, azelőtt nem is volt autó. Néha elgondolkodom, milyen jó lehetett akkor a levegő, a madarak hangja...

Régen, ha az ember hazament a munkahelyéről, csendbe, nyugalomba tért haza, ezt nevezzük otthonnak. Ma épp amikor hazaérsz a munkából, és nyugalomra vágynál, hol a riasztók hangját viseljük el, akár órákon át, hol a szomszéd óvodából kiszűrődő gyermek zsivalyt, hol pedig a szomszédok kulturálatlan, lakóközösségbe nem illő viselkedését: zenehallgatás, balhé, lakásfelújítás, stb. Régen a szomszédok tekintettel voltak a másikra, a hétvégékre, a pihenési időszakokra, míg ma már azt sem tudjuk, kik a szomszédaink...

Vagyis, míg régen csak a munkában érhettek minket zavaró körülmények, ha onnan hazamentünk, vagy szabira mentünk, ki tudtunk kapcsolódni. Ma akárhová is menekülünk, csak a szmogot, a zajt és a letargikus, reményvesztett, vagy épp a gyűlölködő emberek pofáját kell elviselnünk.

Fejére állt a világ. Ma már nem az a fajta gürizés zajlik, mint nagyszüleink fiatalkorában, többünknek már nem kell hajnaltól kapálnia, vagy két műszakban a gyárban dolgoznia, mégis, nem tudom, nem-e a nagypapám korosztályának élete volt-e boldogabb...?!